Lilaliba

Örökség…

Először azt gondoltam, karácsonyra készen leszek, na de hát a napi munka és teendők mellett ez nem biztos, mert a karácsony vészesen közeledik, én pedig csak pakolgatok, lomolgatok. Mert ugye itt van a szülői hagyaték, a gyermek/ek/ el nem vitt cuccai, és a sajátom. Nem könnyű egy olyan házba beköltözni, ahol minden van. Sőt, több, mint kéne. Így aztán van nekem 5 kuktám, 5 vasalóm, 2-2-robotgépem, 3 paradicsom passzírozóm, /amit sanszos, hogy soha nem fogok használni, / 2.3 tészta készítő gépem, ami szintén esélytelen. Találtam viszont egy Zsuzsi kötőgépet, ami állítólag nagy kincs, bár nem tudom, mikor lenne annyi időm, hogy egyáltalán megtanuljam a használatát. Ha valamit ki akarok dobni, a lányom visít, hogy Anya, azt ne! Például egy nagyon vacak, 40 éves 2.-forintos alumínium hamutartót, közölte, hogy az egy kultikus darab, mert ő látta a nagyapját és a nagyanyját használni azt. Majd jön az instrukció:hozd be a virágokat az udvarról, Anya! -De hát az annyira csúnya.-mondom én. -Nem baj, Nagyi kapta Ancika nénitől!.

Így aztán pakolászás közben gyakran  megfordul a fejemben, hogy mi lesz ezzel a házzal, és a benne lévő sok cuccal, mi lenne, ha én hirtelen meghalnék? Hát, a gyerekeim elátkoznának, az biztos.

Nemrég, véletlenül alkalmam volt bejutni a szomszéd házba, ahonnan kihaltak a lakók. Én soha nem gondoltam volna, azt, hogy ilyen állapotok is uralkodhatnak. Szerintem a szomszéd néni utolsó vacsorájának a tányérja is ott volt az asztalon, minden érintetlen évek óta. Az örökösök, a két lánya, nem beszélnek egymással, a házban nem történik semmi. Viszont kinéztem magamnak egy gyönyörű antik szekrényt, ami évtizedek óta Csipkerózsika álmát alussza, ruhákkal együtt. Majd megalkuszom rá.

Szóval, megkérdeztem Diát: Mondd, mit csinálsz majd ezzel a házzal, ha már én nem leszek? Felgyújtom!-jött a gondolkodás nélküli válasz.

 

Az igazi különbség

Az igazi különbség a családi ház, és a 3. emeleti lakás között, hogy a családi házba besétál a macskám egy egérszerű lénnyel a szájában, a 3.-n viszont ilyen nincs. /Én viszont frászt kapok ettől a kis epizódtól./ 🙂

Az igazi különbség a körzeti fogorvos, és a magán fogorvos között az, hogy a körzeti már 4 röntgent csinált a gyökérkezelésemről, és maximális figyelemmel gyógyítgatja a fogamat. A magán doki röntgen nélkül pikk-pakk megcsinálta a gyökérkezelést, röntgen nélkül, és elkért érte 28 000.-Ft-ot. Tehát maradok a körzetinél, mert az ár-érték arány, ami nálam nagy jelentőséggel bír, sokkal jobb, mint a magán fogorvosnál.

Az igazi különbség a szingli élet, és a párkapcsolatos között az, hogy a gyökérkezelés után szauna-uszoda program volt, és vidáman relaxáltam a wellnessben, az elvárások nélküli életben is vannak jó dolgok. Szerintem…

Ezt most muszáj leírnom…

Amikor reggel 8 óra után néhány perccel bementem hozzá, úgy nézett rám, mint a véres rongyra. – Most jöttél?- kérdezte. -A gyerekek már mindent kipakoltak!

Igen, bizony 8-ra már bent kellene lenni, de télen meg inkább 7-re, hogy kilegyen a munkaidő. Igaz, az üzletet csak 9-kor nyitjuk, na de hát találjon már magának munkát a dolgozó! Milyen dolog az, hogy nem csinál semmit! Legalább a törlő legyen a kezébe mindig!

Igaz, hogy amikor nagy a forgalom, sok a vendég, addig maradok este, amíg mindent el nem végzek, kitakarítok, mosogatok, standolok. Megesik, hogy zárás után egy órával riasztok. Akkor is megkapom: mi a fenét csináltál ilyen sokáig? Mondták, hogy 9.08-kor riasztottál! Hát 200 ezres forgalmat egyedül, mondhatnám, na de a természetes dolgokért nem jár dicséret. Így esett, hogy én közel 40 évnyi munkaviszonnyal a hátam mögött, mindig csak természetes dolgokat csináltam, amiért nem jár köszönet, pláne meg dicséret.

Ha felgyújtom a villanyokat, lekapcsolja, ha én kapcsolom le, akkor akkor Ö fel. Ha kinyitom az ajtót, bezárja, és fordítva. A fűtést nem merem felkapcsolni,  mert úgyis mindjárt lekapcsolja, az ajtót kinyitja, majd el megy.

Régebben megajándékoztuk egymást születésnapra, karácsonyra, aztán ez szépen abbamaradt. Persze nem én hagytam abba, egyszer csak nem kaptam semmit. Volt, hogy karácsonyra koncert jegyet ajándékoztam Neki, tetszett is az újévi koncert, mondta, majd jövőre ő veszi. Azóta eltelt 3 év, elfelejtődött… Aztán tavaly ő vett színházjegyet az egyik jó barátnőjének, majd várta-várta a visszajelzést. Semmi. Rákérdezett: Milyen volt a színház?  -Ja, nem mentünk el, nem értünk rá.

Aztán vettem volna tőle pálinkát. Kértem 2x, aztán semmi. Hát jó, akkor nem kell. Biztos másnak jobban kell. 🙂

Aztán van olyan, hogy lehet venni valahonnan, termelőtől valamit, ami jó. Igaz, ott vagyok a légtérben vele együtt, de engem soha nem kérdez: -Szeretnél tyúkot, kakast, gombát stb-t vásárolni, olcsón, ami friss és jó? Á nem.

Aztán megkaptam még azt is, hogy a menyem csúnya kismama, de nem baj, nekem szülte a világ két legszebb unokáját. És nem is volt csúnya, csak várandós. Ezt az állapotot Ő soha nem ismerhette meg. Sajnos.

Ja, a múltkor beállt helyettem dolgozni, néhány percre, amíg nekem hivatalos dolgom volt az irodában. Hirtelen átszólt telefonon: -Azonnal gyere át. Amíg mentem, minden bűnöm eszembe jutott, amit valaha elkövettem. S miért  kellett átmennem? Mert neki nagyon kellett WC-re menni. Amikor én 12 órában nyomom a melót, nincs WC, evés, ivás! Nincs ebédszünet, telepofával szolgálom ki a vendéget, ha úgy esik, hogy nem tudom megrágni és lenyelni, mert a vendég az mindig siet, és nem ér rá. Ja, és hogy miért vagyok egyedül? Mert nem veszi a fáradtságot arra, hogy segítséget kérjen… Ez így van jól. Szerinte.

Történt az, hogy belevettek engem valami pályázatba. Nem tudom mért, nem én kértem. Olyan dolgokról kellett volna szakvéleményt, pályázatot, terveket, kritikát stb írni, ami nem az én szakterületem. Aztán a pályázat elkészült, én semmit nem tettem érte. Engem ez egy kicsit frusztrált, mert én soha nem kaptam még pénzt azért, amiért nem csináltam semmit. Na jó, Ő nagy részét nyári szünetben, munkaidőben végezte el, úgyis ott kellett lenni. Először azt gondoltam, hogy az érte kapott járandóságot átadom, csak hagyjanak békén! Aztán meg úgy gondoltam, hogy a felét. Aztán elgondolkodtam. Nem tudom, hogy mennyi az Ő fizetése, nem tudom, Ő mennyit kap ezért, szerintem mindkettő jóval több, mint az enyém. Akkor meg befogom a szám, és nem bánom, ha oltogatja a villanyt, nyitogatja az ajtót. Ez így van jól. 😉

 

Felháborító… szerintem…

A családom vegetáriánus. A mai napig úgy néznek rájuk, mint a fogyatékosokra. És gyakran megkérdezik: akkor ti mit esztek? hogy lehet hús nélkül élni? én nem lennék képes egész nap legelni! márpedig a húsra szüksége van a szervezetnek!!!

És inkább elfogadják az alkoholizmust, a dohányzást és a drogot, mint azt, hogy valakik saját döntésükből élnek így, és nem egészségügyi okokból. Amikor az első gyermekük megszületett 3700 grammal, senki nem mert piszkálódni. Gondolom, ha 2700-al született volna, megkapták volna: persze, mert nem esztek húst! Azóta a második gyermek is megszületett ugyanilyen szép súllyal. Amikor Mici bölcsibe került, megkérték a gondozó nőket, hogy a gyereknek ne adjanak húst, mert család vegetáriánus. Nem is volt ebből egy darabig gond. Aztán egyszer csak megetették a gyereket hússal. Azt a gyereket, aki több, mint két éves koráig nem evett húst. Nincsenek a szervezetében húsbontó enzimek, és jó esetben a szája hólyagos lesz, vagy herpeszes. És a jó gondozó nénik úgy döntöttek, hogy hagy egyen már az a gyerek egy kis finom husikát, kell az a szervezetének! Fel vagyok háborodva, nem tudom, hogy mit nyomnék le a gondozó nénik torkán bosszúból. Ez szégyen.

Változás, változtatás…

Amikor kiléptem az ajtón, vissza néztem. Az üres lakásra, ahol minden, de minden én vagyok. És tudtam, hogy én már ide soha többé nem jövök vissza. Elköltöztem. És ezzel lezárult egy újabb fejezet az életemben.

!!!

Kedves Betörő!

Először is gratulálni szeretnék Önnek ahhoz a nagyon ügyes és profi módszerhez, ahogy bejutott a lakásomba. Csak néhány órára mentem el otthonról, és a három zárból kettőt be is zártam, a hevedert is, gondoltam, ez már biztonság.

Amikor haza értem, az ajtó rendesen be volt zárva, bár az alsó zár nem volt ráfordítva, amin kicsit csodálkoztam, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Hozzá fogtam ebédet főzni, megebédeltem, majd a délután is eltelt. Estére volt egy csajos találkozóm megbeszélve, amire készülődvén a fiókba nyúltam egy virágos medálért. Ott olyan furcsa volt valami. Ott tartottam az arany ékszereimet, kis dobozkákban, valamennyihez érzelmileg kötődve, valamennyi emlék. Szörnyű gyanúm támadt. A dobozokat egyenként kivettem, ki sem nyitottam, csak  megráztam. Mind üres volt. Mivel szabadságon voltam, nem viseltem sem gyűrűt, sem nyakláncot. Egy barakka karkötő volt rajtam, amit elég macerás le-fel tenni, ezért mindig rajtam van. Ennyi maradt. Nem, maradt még egy kis tokban egy vékony arany karlánc, és egy fülbevaló, gondolom nagyon kellett sietni, és elégedett volt a zsákmánnyal, mert így is nagyon szép összeget kap érte valahol,akkor is, ha az arany ára most mélyponton van, és a legkevesebbet fizetnek érte. Aztán észrevettem, hogy véletlenül ott maradt még egy pici fülbevaló, majd az édesanyám fél pár fülbevalóját is megleltem, ami a fiókba beesett, gondolom, a sietség miatt már nem keresgélte. Nekem ez egy ereklye volt, édesanyám halála után vettem ki a füléből, és őriztem vigyázva.

Miután teljes mértékben eljutott a tudatomig, hogy itt betörő járt, hívtam a rendőrséget, és nem is sokára megjelentek a helyszínelők. Kivették mind a három zárat az ajtóból, és magukkal vitték bűnjelként vizsgálatra. Csináltak fotót mindenhol, és rögzítették a nyomokat. Ön nagyon elővigyázatosan kesztyűben dolgozott, tehát csak a kesztyű nyomokat tudták rögzíteni, és fényképezni. Közben hirtelen jegyzőkönyvbe kellett mondanom az eltűnt aranytárgyakat, ami a babakori fülbevalómtól elkezdve, a 10 éves születésnapomra kapott vékony aranylánc szívecske medállal, a ballagásra kapott aranygyűrű, aztán amit Krétán vettem, aztán az a kis fityegős, amit Jugoszláviában vettem 1977-ben, és mindig hordtam. De volt vastag aranylánc is, medálok, és nagyon szép fülbevalók, mind mind emlék, és érték. Nem szívesen váltam volna meg tőlük, de ha valami olyan történik, betegség, vagy munkanélkülivé válok, hogy nem tudom a csekkjeimet fizetni, vagy kenyérre kell, kirántott volna a bajból engem is, a családomat is.

Amikor távoztak a helyszínelők, gondoltam, elszívok egy szál cigarettát Xanax helyett. De Ön az utolsó 2 szál cigarettámat is elvitte magával, biztos Ön is nehezen viseli a stresszt. Jól esett utána rágyújtani?

Az éjszaka egyáltalán nem aludtam. Olyan volt, mintha még mindig ott lenne a szaga, a kipárolgása Önnek, aki azon az ágyon ülve szedte össze az értékeimet, amin én aludni szoktam. Amúgy a három zár helyére csak gyorsan egyet beszereltünk, hogy be tudjam zárni az ajtót éjszakára. Ettől sem éreztem magam túlzottan biztonságban. Mi van, ha vissza jön? Vagy más? Féltem, na.

Másnap reggel jött a lakatos mester. Szerelt be új zárakat 20 ezer forintért. Keveset beszélt, hasonlóképpen, mint a rendőrök, naponta találkoznak ezzel az eseménnyel, és valamilyen formában hozzá szoktak ahhoz, amitől én teljes mértékben kiborultam.

Mindenhová betörnek. – mondták.

És bennem csak zakatolt a kérdés: miért pont én? Miért pont hozzám jött Ön? Talán ismert valahonnan? Vagy csak látott, hogy jól szituált vagyok? Vagy csak a lábtörlőm volt szimpatikus? Több ezer lakás van ezen az ócska lakótelepen. Hát miért pont ide?

Másnap feljelentést tettem a rendőrségen, amire ráment az egész délelőttöm, délután 2-ig. Előtte azonban bementem egy ékszerüzletbe, hogy megtudjam, mennyi is most az arany ára: vétel, eladás, és hány grammos egy átlagos aranygyűrű???

Aztán hívtam a biztosítót is. Néhány nap múlva jött egy kárszakértő, együttérzéssel felvette a jegyzőkönyvet, újabb fotósorozat készült a lakásról, majd bólogatva közölte, hogy ha az idegenkezűség, és a rongálás nincs benne a rendőrségi jegyzőkönyvben, akkor bizony nem fizet a biztosító. 🙁  Végiggondoltam az összes ismerősömet, és találtam egyet, akinek talán köze van a rendőrséghez, és valamennyit tud segíteni. Beszéltem vele, megtudtuk, hogy kinek adták az ügyet. Néhány nap múlva telefonáltam a rendőrségre, de az én emberem szabadságon volt, akinek az ügyet adták. Egy hét múlva személyesen kerestem meg az illetőt, de közölte, hogy majd hív telefonon, hogyha sorra kerülök.

Közben jelentkezett egy másik biztosítós kárszakértő, a nagy értékre való tekintettel, még egyszer fel vett egy jegyzőkönyvet, és készített újabb fotósorozatot a lakásról, immáron harmadszor. Aztán közölte, hogy ez egy közepesen védett lakás a 3 db zárral, és ha a maximumot megkapnám kártérítésként, az sem lenne annyi, mint a vastagabb aranyláncom értéke. Ja, és érdeklődött, hogy mivel tudom igazolni az aranyaimat? Vannak számláim? Ugyan már! Az ajándékot számlával adják? És azt őrizni kell örökre? Vicces. Amikor a nyakamra járt a biztosítós, hogy kössünk, a konyha asztalnál megírtuk a papírokat, nem volt kíváncsi sem az ékszereimre, sem a többi értékemre. 🙁

Kedves Betörő! Az elmúlt hetek alatt sikerült kicsit megnyugodnom. Beletörődtem, hogy a gyerekeimnek, unokáimnak nem fogom tudni tovább adni a dédi-mama medálját, sem egy szép aranygyűrűt, ami családi darab. Sajnos, egy kollégája néhány évvel ezelőtt már az édesanyámat is meglátogatta, és onnan is elvitte az össze ékszert. Az a karikagyűrű pár nem ért 10 ezer forintot, de a szüleimé volt. Édesapám húzta édesanyám ujjára 1953 decemberében, mikulásra kapta. Vagy az ónixköves gyűrű, ami a nagyapámé volt? Pótolhatatlan. Akkor minden felvásárló helyen listát hagytam VISSZAVÁSÁROLNÁM. Persze hiába…

Megyek az utcán, lehajtott fejjel, nem nézek az emberek szemébe, láthatatlanná szeretnék válni. Nem tudom, ki Ön, és mikor jön velem szembe? És vajon mit érzett utána? Boldogságot? Megkönnyebbülést? Mennyit kapott érte? És mire költötte? És nem fél, hogy egyszer lebukik? Én félek. Félek, hogy egyszer kitépik a táskát a kezemből, vagy a fülbevalóm a fülemből, esetleg akkor látogat meg Ön, vagy egy kollégája, amikor otthon vagyok. Talán bizony még bántalmaznának is. Nem nem érzem magam biztonságban akkor sem, ha otthon vagyok 3 zárral bezárva. És amikor haza megyek, óvatosan körül nézek, nem járt-e valaki nálam? És azt az egy maradék arany karláncot az asztal közepém tartom – ne kelljen keresgélni.

 

Üdvözlettel: Egy áldozata

A 9. randi

a kilencedik férfival. Béla volt az, szép fővárosunkban. Már hetek óta beszélgettünk telefonon, és egy esetleges találkozásról. Na, aztán hogy most ott jártam, össze is hoztunk egy randit. Mivel semmilyen autója nincs, /erre mondta azt a barátnőm, hogy biztos alkoholista/, BKV-ztunk, majd söröztünk egy kiskocsmában. Béla világjárt ember, Erdélyből származik, Németországban is élt, aztán most itt. Halálosan laza, kicsit őrült. Nagyon őrült. A találkozás olyan semmilyen volt, pipa, ezt, is ki lehet pipálni.

Aztán tegnap beszéltem Pé-vel. SMS-ezett, hogy hogy vagyok. Éppen lazultam a TV előtt fél 10-kor. Felhívtam. beszélgettünk. Kérdezte, van-e valakim. Mondtam, hogy nincs, és szex is vele volt, több, mint egy éve. Sajnos. Ezt azért nem mondtam hozzá. Kicsit beszélgettünk, aztán néztem tovább a TV-t.

Na szóval: eltelt több, mint 1 év. 14 hónap. Először dühöngtem, aztán rettentően hiányzott, és most: annyira közömbös, mintha egy idegennel beszélgettem volna. Egy idegennel, meg mit lehet? Nem sokat. Na persze, ő is úgy beszélt velem… és még mindig a régi nótát fújta. Én, én, én, én vagyok az oka, én vagyok a hibás, teljesen. Én nem engedtem itt aludni, én kiabáltam vele, amikor elment. Persze, ez így igaz. Ezek a tények. És az okok??? Miért is kiabáltam? Miért is nem akartam vele aludni?

Na ugye. Ez annyira jó, hogy így kilábaltam belőle, de nincs más sem. Azért annyira nem is hiányzik, szabad vagyok, elvárások nélküli életem van, pontosabban csak a saját elvárásaimnak kell megfelelnem. És ez jó.

Ja, Woody Allen nem jelentkezett a második találkozásunk után. Szerintem ezért van ő 6 éve a társkeresőn. Ő sem tudja, mit akar. Azért 6 éve egy 60 feletti férfinak, csak tudni kellene. Biztosan valami angyalt vár, már csak a vallásossága miatt.

Pé pedig közeledik a 76. évéhez. És nem akarja tudomásul venni, ami nem baj, csak valami fiatal és számára alkalmazkodó csajból akar energiát meríteni, a fiatalság elixírjét, hogy ő is fiatal maradjon. És hetente 2x pilates-re jár, a rozzant csontjaival, a ráncaival, mert azt gondolja, az is fiatalít. Már amíg bírja csinálni…

A nyolcadik randi…

Nagyon rövid volt. Az úriember kb. 250 km távolságban lakik, de erre is szokott járni vadászni. Úgy gondolta, ha már éppen erre jár, megnézne engemet is. Beültünk egy étterembe, ahol véletlenül gyorsabb volt a kiszolgálás, mint a McDonald’s-ban. Rákot ettünk, kicsit beszélgettünk, majd távoztunk. Búcsúzóul azt mondta: Most még menj el valamelyik barátnődhöz, vagy tévézzél. Gyaloglással együtt rövidebb volt, mint 1 óra. Nem igazán érdekelte a dolog. És hát engem sem. Mondjuk, ezért kár volt a sminket magamra kenni. 🙁

Ps. Tegnap Woody-val egész napos kiránduláson voltunk, a füleki várban. Ettünk, ittunk, kávéztunk, fagyiztunk. Tök jó volt, pedig szakadt a víz rólunk egész nap.

Hetedik randi…

Szemét vagyok nagyon. Ott volt az előző hat jelentkező, és simán raktam lapátra őket. Nem sajnáltam, némelyik hívogatott még, aztán odébb álltak.

A hetedik jelentkezővel valahogy leveleztünk, de nekem túl elvont volt, és nagyon fennkölt leveleket írogatott, olyan idézetekkel, hogy három napig olvasgattam, mire megemésztettem. Rövid válaszokat küldtem, de értelmeset. Hát jó, akkor essünk túl rajta, ne húzzuk az időt fölöslegesen. Mondjuk, csak annyit kérdeztem: Ön mit csinál itt 6 éve, ezen a társkeresőn?

Belőttük a vasárnap 2 órát. Közben nekem nagy családi látogatás jött váratlanul, sütés-főzés, kértem, tegyük odébb az időpontot 2 órával. Addigra viszont az egész családom délutáni szunyókálást folytatott, így se ott hagyni nem tudtam őket, sem puccba vágni magam. Gyors telefonálás, még kis türelmet kértem. A férfiú kedves volt, és türelmes. Végül nagyon gyorsan össze kaptam magam, gyors öltözés, gyors smink, kánikula frizura, és mentem…

Mivel fényképen láttam és az utcán senki más nem volt, gyorsan egymásra ismertünk. Görcs nélküli bemutatkozás, majd átmentünk a parkolóba. No, ott volt egy hatalmas és gyönyörű BMW, bár én egyáltalán nem értek az autókhoz, de ez fekete bőr üléses csoda volt. Kaptam egy szál liliomot, amit a saját kertjéből hozott, nagy gonddal csomagolva. Kedves.

A ruhája teljesen rendben volt a keze szép, és ápolt. Néztem, amíg okosságokat beszélt, de nem nagyképűen, és úgy találtam, Woody Allenre hasonlít. És még Crispin Glover-re is, akit a vissza a jövőben alakított, az apát. Kicsit autóztunk a szép autóban, aztán kávéztunk, sütiztünk, annyit tudtunk meg egymásról, hogy szeretjük a színházat, az utazást és a zenét. Semmi mást, 3 órán keresztül. Elbúcsúztunk. Nem volt negatív gondolatom. Azóta is írt. Lehet, lesz második randi.

Konklúzió: szép autó nagyot dob egy pasin. Na meg a fehér köpeny. És nem kabinosra gondolok. 🙂

Miért nem lehet hozzá szólni????

 

És akkor a ruhái…

Majd két év elteltével eljutottam oda, hogy anyukám ruháit átválogassam, és elvigyem a Caritas-ba. Nem volt könnyű menet. Amikor kinyitottam a szekrényt, amikor kezembe fogtam minden egyes darabot, még mindig benne volt anyukám illata, amely folyamatosan ott lengett körülöttem. Voltak teljesen ismeretlen, közömbös darabok, amit gond nélkül tettem egy szatyorba, de voltak olyan darabok is, amelyektől nem tudtam megválni, és számomra elképzelhetetlen, hogy valaki magára vegye azt. Aztán amikor elkészültem, csak elszaladtam megnézni, megkérdezni, mikor vihetem? A hölgy gyanakodva nézett rám. – Csak tiszta, jó állapotban lévő ruhákat veszünk át. – mondta.  – Anyukám ruháit hoznám, aki meghalt. – válaszoltam, és a torkomat már szorította nagyon az a gyomromból feltörő ismerős érzés, és elsírtam magam. Sírva mentem hazáig. Hihetetlen. Majdnem 2 éve. És még mindig bennem van. Pedig már olyan régen sírtam.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!