Elkezdtem keresni azokat az embereket, akikkel úgy 35 éve együtt őriztük a gyerekeinket a homokozó partján, aztán meg elköltöztünk, szétszéledtünk, semmit nem tudunk egymásról, pedig milyen jó kis banda volt. Nemrég, direkt úgy mentem abba a régi városba, hogy körbesétálhassam a régi házat, megnéztem a bölcsit, ahová a fiam járt, és a homokozót. Meg sem lepődtem volna, ha szembe jön egy ismerős. De nem jött, csak a fák nőttek meg. Meg kéne keresni őket, és akkor összehoznánk egy olyat, mint az osztálytalálkozó, de kicsiben. Sajnos, a megkeresésemre emberek nem is válaszolnak, végül megtaláltam Ivettet, aki bizalmatlanul válaszolt, hogy igen, ők ott laktak a Varga parkban, de kiskorában el is költöztek onnan. Gyorsan bemutatkoztam, kinek az anyukája vagyok, és hogy szeretném a szüleivel felvenni a kapcsolatot. Ekkor azt mondta, hogy a szülei már nem élnek.
Micsoda??? Hisz én úgy gondoltam rájuk, mint a kedves régi ismerősökre, akik így a nyugdíj korhatár tájékán vannak, és most következik majd a dolcse víta, pihenés, és unokázás, vidám élet. Ivett apukája már 11 éve ment el, az édesanyja tavaly októberben. Tüdőrák és hasnyálmirigy rák.
Az élet igazságtalan. És úgy éljük az életünket, mintha örökké tartana. Persze, vannak nagy mondások, hogy élj úgy, mintha ez lenne az utolsó napod, hát dehogy… Nekem még nagyon sok tervem van az életben, az életemmel, és még jó 20 évet saccolok magamnak. De soha semmi nem biztos. És nagyon szíven ütött az, hogy az Ivett 3 éves fiának nem lesznek nagyis nyaralások, mint az enyémeknek. Nem panaszkodom, de én nem nyaralok, hanem nyaraltatok. Szeptemberig tele van írva a naptáram, hogy mikor ki jön hozzám, és ez így van jól.
És ott van a barátnőm a messzi Írországban, és számolja a napokat, hogy mikor fizeti vissza az összes hitelét, és mikor jöhet már haza? De még hátra van majdnem négy év ahhoz, hogy kintről is nyugdíjat kapjon, tehát muszáj maradni… Istenem, mi lesz 4 év múlva? Tudunk még együtt bandázni, és kapucsínózni? Vagy történik VALAMI? Remélem nem.
