Lilaliba

Elkezdtem keresni azokat az embereket, akikkel úgy 35 éve együtt őriztük a gyerekeinket a homokozó partján, aztán meg elköltöztünk, szétszéledtünk, semmit nem tudunk egymásról, pedig milyen jó kis banda volt. Nemrég, direkt úgy mentem abba a régi városba, hogy körbesétálhassam a régi házat, megnéztem a bölcsit, ahová a fiam járt, és a homokozót. Meg sem lepődtem volna, ha szembe jön egy ismerős. De nem jött, csak a fák nőttek meg. Meg kéne keresni őket, és akkor összehoznánk egy olyat, mint az osztálytalálkozó, de kicsiben. Sajnos, a megkeresésemre emberek nem is válaszolnak, végül megtaláltam  Ivettet, aki bizalmatlanul válaszolt, hogy igen, ők ott laktak a Varga parkban, de kiskorában el is költöztek onnan. Gyorsan bemutatkoztam, kinek az anyukája vagyok, és hogy szeretném a szüleivel felvenni a kapcsolatot. Ekkor azt mondta, hogy a szülei már nem élnek.

Micsoda??? Hisz én úgy gondoltam rájuk, mint a kedves régi ismerősökre, akik így a nyugdíj korhatár tájékán vannak, és most következik majd a dolcse víta, pihenés, és unokázás, vidám élet. Ivett apukája már 11 éve ment el, az édesanyja tavaly októberben. Tüdőrák és hasnyálmirigy rák.

Az élet igazságtalan. És úgy éljük az életünket, mintha örökké tartana. Persze, vannak nagy mondások, hogy élj úgy, mintha ez lenne az utolsó napod, hát dehogy… Nekem még nagyon sok tervem van az életben, az életemmel, és még jó 20 évet saccolok magamnak. De soha semmi nem biztos. És nagyon szíven ütött az, hogy az Ivett 3 éves fiának nem lesznek nagyis nyaralások, mint az enyémeknek. Nem panaszkodom, de én nem nyaralok, hanem nyaraltatok. Szeptemberig tele van írva a naptáram, hogy mikor ki jön hozzám, és ez így van jól.

És ott van a barátnőm a messzi Írországban, és számolja a napokat, hogy mikor fizeti vissza az összes hitelét, és mikor jöhet már haza? De még hátra van majdnem négy év ahhoz, hogy kintről is nyugdíjat kapjon, tehát muszáj maradni… Istenem, mi lesz 4 év múlva? Tudunk még együtt bandázni, és kapucsínózni? Vagy történik VALAMI? Remélem nem.

Úgy bizony, és a kismama  meg is vette A sorsformáló 9+1 hónap című könyvet, hogy biztosan mindent nagyon jól csináljon.

Beleolvastam a könyvbe, de bevallom, szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban, és nem is kicsit. Most ez a divat. Az önismeret. Ha bemegyek egy könyvesboltba, és rám dőlne az önismerettel foglalkozó könyvespolc, hát biztosan 8 napon túl gyógyuló lennék. És nem véletlen, hogy telt házasan megy minden nagytudásúnak az előadása. Bagdi Emőke, és Müller Péter és Böjte Csaba. Tari Annamáriát szeretem, mert az Y és Z generációkkal foglalkozik, ami szerintem jó és fontos. Na jó, annak idején én Czeizel könyveket olvastam, Sors és tehetség, meg ilyenek, mert akkor az volt. És megnyugodtam, amikor azt  olvastam, hogy a háború alatt teherbe esett nők sem szültek nagyobb arányban sérült gyerekeket. Mert akkor, amikor én voltam várandós /terhes/, a szemem láttára ütött el a vonat egy embert. Akkor én gyorsan megittam a restiben egy fél konyakot, hogy a felborzolt vegetatív idegrendszeremet megnyugtassam.

Értem én, hogy valamiből meg kell élni, könyvet írni, előadásokat tartani, egy ideig én is bedőltem ennek, és én is vásároltam önsegítő könyveket, meg olvastam horoszkópot, és a hajamat is a holdállásnak megfelelően festettem. De nemigen változott semmi. Jó, lehet, hogy másnak igen, de én jól voltam, vagyok és leszek.

Amikor utoljára találkoztam apukámmal, viccesen mondtam neki, hogy ha mi elmennénk egy lélekbúvárhoz, mit kihozna abból, hogy Ő fiút akart, én meg lány lettem… Aztán apukám egy hét múlva meghalt… De amúgy sem mentem volna.

Amikor az első gyerekemmel terhes lettem gumihibából, pánikba estem, vártam vagy 3 hónapig, ültem a forró vízben és emelgettem még a szekrénysort is, aztán belenyugodtam, hogy anya leszek. Jó, hát volt férjem, meg szerető családom, de mégsem így terveztem. A terhesség rendben volt, a gyerek harántban, császármetszés, belázasodásom, aztán mentőzés a debreceni klinikára, a gyerek maradt a kórház csecsemőosztályán, 3-4 hétig nem láttam, nem szoptattam. Aztán a kezembe adtak egy pólyás gyereket, hogy ez az én fiam.

A második gyerek “tervezett” gyerek volt, mert annyira szar volt a munkahelyem a Szabadság Szálló presszójában, hogy másként nem tudtam elmenekülni onnan. Mentem volna a Rózsadomb Drink bárba, nem engedtek, bosszúból terhes lettem. Problémamentes terhesség, fejvégű magzat, könnyű szülés. Háromóránként hozták szopni, amúgy semmi dolgunk nem volt a gyerekünkkel. Éjszaka aludtunk a sajgó testünkkel, mert a gyermek az éjszakás nővérnek óbégatott.

Nem volt ott aranyóra, meg dúla, meg pszichológus. Ment minden szép sorban. A mostani kismamák, a 30 éves és annál idősebb korosztály mind így született, nem volt ott más a nagy szocializmusban. Talán ezért is akarnak mindent másként, sokkal jobban csinálni. És ha valamit mégsem tud, nem az édesanyját kérdezi meg, vagy a nagymamáját, á, nem. Kiírja a facebook-on, vagy az anyacsoportba, kérdezi a szomszédot, a barátnőt, meg kiguglizza. És mindenki pontosan tudja, hogy Nóri meg Zsófi mikor esett teherbe, mert büszkén posztolja az ultrahangos képet mind az ezerkétszázharminckettő ismerősének. Aztán posztolgatnak még a szülőágyról is, majd pedig a gyerek használt pelenkáját is bemutatják: szerintetek ez normális kaki???

Jól csináltam, vagy rosszul ezt az egész gyereknevelést? Elrontottam valamit, vagy még sem? Mit kellett volna másképp csinálnom? És ha másképp csinálom, biztos, hogy jobb lett volna? Mindent tanítanak, mindent tanulni kell, még a legegyszerűbb munkánál is elmagyarázzák a lényeget. Csak ez a terhesség, meg a gyereknevelés az, amit mindenki tanulás nélkül, papír nélkül, ösztönösen végez, vagy jól, vagy rosszul.

És akkor itt van ez a könyv, ami azzal kezdődik, hogy valamikor te is csak egy szép nagy petesejt voltál az anyukád hasában…

Úgy esett, hogy amióta nyugdíjas vagyok, mindenre van időm, és megpróbálom bepótolni mindazt, amit a vendéglátós múltammal elszalasztottam. Járok színházba, moziba, koncertekre, de nem sznobizmusból, hanem tényleg érdekel, és hiánypótló számomra.

Nem tudom, honnan ismerős nekem Bereményi, de egész életemben nyitott szemmel, nyitott füllel jártam, szeretem a magyar filmeket, és Cseh Tamás is udvarolt nekem anno. Jó csak egy éjszakán át.

Vannak alapfilmek. Nekem ilyen a Falfúró, és a Dögkeselyű, bármikor meg tudom nézni századszor is. Mert azon kívül, hogy magyar film, igazából az átlagember szerepel benne. Olyan ez, mint a humor, meg a kabaré, meg annak idején a Hofi…

Bereményi filmjei, az Eldorádó, és a Szamárköhögés is egyfajta társadalmi kép. Aztán meg ki ne hallott volna a Hídemberről? Hát biztos sokan nem, mint ahogy Cseh Tamástól sem hallottak egyetlenegy dalt sem.

Társaságban voltam. Említettem, hogy voltam egy Bereményi Géza esten. És senki nem ismerte, nem tudták, hogy kicsoda. Nem érdekes. Csak egy Kossuth díjas kortárs író. Meg József Attila, és Balázs Béla díjas is.

Csak ez nincs fent a facebook-on.

Tegnap levelet hozott a postás, a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságtól. Az állt benne, hogy megemelték a nyugdíjamat. Hurrá. Jó, még így sem hat számjegyű, de én örülök ennek is.

Negyven évet ledolgoztam a vendéglátásban, pultos voltam 40 évig. Én sem így terveztem az életemet, hiába végeztem el a főiskolát, a pult mögül egyszerűen nem tudtam kiszabadulni. Legelső munkahelyemen 1000.- Ft volt a fizetésem a hetvenes években, és azután sem sok, mert hát ott a borravaló! Egyszer az üzletvezetőnek 10 ezer forinttal emelték meg a bérét, hogy ne menjen másik munkahelyre, nekem akkor volt ugyanannyi a fizetésem, mint az ő emelése. Arra emlékszem, hogy 2000-ben 20 ezer forint volt a fizetésem, és a következő évben 100%-os béremelést kaptam, mivel 40 ezer lett a minimálbér. Ekkor egy *** hotel drinkbárosaként, pont annyit kerestem, mint egy takarítónő, aki előző nap lépett be. A borravalóért meg keményen meg kellett dolgozni, és lopni, csalni kellett, a vendégtől, a cégtől, a lebukás veszélye mellett. Volt zárjegy nélküli ital, kerítés és valutázás… halmazati büntetést kaphattam volna. A főnökök pedig állandóan terrorizáltak, soha nem voltam elég jó. Elismerést, köszönetet csak a vendégektől kaptam. Az utolsó munkahelyemen a fizetett ünnepeket sem vették figyelembe. Ugyanannyi volt a fizetésem, ha karácsonykor, húsvétkor, vagy május 1-én, bármely ünnepnapon dolgoztam. Szabadnap sem járt érte.

Na, és akkor most itt van ez a nyugdíjas élet. Semmit nem kell csinálnom, és havonta a bankszámlámra csúsztatnak egy bizonyos összeget. Kapok Erzsébet utalványt, és nyugdíj prémiumot. És emeléseket, miközben én otthon a lábamat lógatom.

Nem unatkozol?-kérdezik sokszor. Hát nem. Annyi pótolni valóm van, amire 40 évig nem volt időm. Komolyan mondom, úgy élek, mint lánykoromban. Csak akkor 10-re otthon kellett lenni, most meg nemigen van már kedvem éjszakázni.

Az internet hatása az egészségünkre.

Nem titok, hogy a kamaszkoromon már rég túl vagyok, és azt hiszem a klimaxon is. Hál-istennek egészséges vagyok, mint a makk, gyógyszert nem szedek, és a meniszkusz szakadásom is magától meggyógyult. Ezt annak köszönhetem, hogy Isten malmai annyira lassan őrölnek a magyar egészségügyben, hogy mire a műtét időpontjához értünk, hónapok teltek el, és durva kánikula volt, és amúgy is festés volt nálunk, így kértem egy másik időpontot. Mire hónapok múlva eljött a műtétre kitűzött második időpont, már tényleg elmúlt a fájdalom, nem volt panaszom, és addigra már a padlást is lepakoltam, meg a spejzet is lomtalanítás miatt. Így egyéni csúcsot döntöttem  létramászásból. Ami ugye porcsérüléssel majdnem lehetetlen. Bár a doktor nagyon szimpatikus, és bírtam volna őt, de a gerincérzéstelenítés látványától is rögtön zsibbad a talpam. Pedig a családban én vagyok az egyetlen, akinek még nem szurkálták a gerincét.  Amúgy igazából nincs két egyforma meniszkusz sérülés, és az enyém öngyógyult, hurrá, örömmel átadom a kórházi ágyam annak, akinek jobban fáj.

Elmentem a nőgyógyászhoz az évente esedékes kontrollra. Azt mondta, hogy minden rendben, de beindult a hámsorvadás, ezért mérsékelten értékelhető a kenet. Használjak már egy kis Ovesztint, aztán megismételjük. Úgy is lett, és az lett az eredmény, hogy kornak nem megfelelő … Ekkor javasolta, hogy szedjek már egy kis hormonpótló tablettát. Na most, tekintettel arra, hogy nekem semmilyen változókori gondom nincs / hőhullám ,álmatlanság, idegbaj/, nem gondoltam erre a terápiára. Nosza, elolvastam az interneten fellelhető összes klimaxos blogot és fórumot, sőt, még a barátnőket is kikérdeztem… Klassz a hormon, de mellrákot lehet tőle kapni. Jó, nem tőle, de talán gyakoribb…

Aztán éves vizsgálat keretében vérvételt is csináltattam, na ott meg a koleszterinem éppen 8, így még vissza sem mertem menni az eredménnyel a háziorvoshoz. Mert a koleszterincsökkentő gyógyszerek tönkre teszik a májat, izomgyengeséget okoznak, meg minden mást… Dr Lenkey előadását is meghallgattam, amely szerint a koleszterincsökkentés csak egy népbutítás, kell a gyógyszergyáraknak a sok pénz. És elolvastam a népi gyógymódokat a fokhagyma-citrom kombinációról…

Tehát, ha nem szedem a hormont. lőttek a szexnek, és mindjárt csúnya öregasszony leszek. Ha meg szedem, mellrákom is lehet, kaphatok trombózist, infarktust, és agyvérzést. Na jó, ha nem szedem, akkor is sanszos…

És akkor ha nem szedem a koleszterincsökkentőt, akkor durván elmeszesedik, eldugul az erem, és embóliát, stroke-ot, infarktust, stb-t kapok. Ha meg szedem, a májamat teszi tönkre.

Hát ez az én pillanatnyi kis problémám, no de amúgy jól vagyok.

Hoppsz, még annyit, hogy édesanyám, aki nyugodjék békében, élete utolsó éveiben madárcsontú öregasszony volt, 45 kilóval, nem evett 800 kalóriánál többet naponta, oszt mégis koleszterincsökkentőt adtak neki. Sajnos, a leletei már nincsenek meg… hogy mennyi is volt a koleszterinszintje, mondjuk biztos azért, mert nem sportolt…:(

Azt már talán írtam ezen oldalon, hogy én most már élményeket gyűjtök, no meg cipőket, mint Carrie Bradshaw.

Az életben voltak jó döntéseim, és voltak rosszak is, na. De az egyik legjobb döntésem mostanában az, hogy tegnap egy  voltam a tizenkétezer emberből, aki a Queen koncertren énekeltem Brian May-el a Tavaszi szél című népdalt. A koncert életem végéig emlékezetes lesz.

Ja, és előtte megvettem álmaim csizmáját, abban voltam.

Most pedig készülődöm, mert ma a Hattyúk tavát fogom megnézni, a szentpétervári balett előadásában.

Imádok nyugdíjas lenni.

Drága Anyukám!

Sok minden történt, amióta elmentél, és itt hagytál bennünket. Hogy időrendi sorrendben írjak, hát először is le kell írnom, hogy sajnos Dia és Attila kapcsolatából nem lett semmi. Tudod, gyakran mondtam Neked, hogy Dia egyáltalán nem tűnik boldognak, hát szerencsére így döntött, hogy szakított Attilával. Akkor, amikor kijöttek tőled a kórházból, akkor húzta le a karikagyűrűt az ujjáról, és ott a hídon adta Attila kezébe, hogy ő már befejezi a kapcsolatot. Nem is tudom, mikor költözött hozzád, a temetés előtt, vagy inkább utána? Tudod, neked is mondta, hogy hozzád költözne, és azt mondtad, jól van, gyere. Igen, abban az évben csinálta meg angolból a felsőfokú nyelvvizsgát,  és utána készült a francia nyelvvizsgára, szégyellte is, hogy a kórházi ágyad mellett is tanul.  A következő nyáron pedig megvédte a doktoriját. Emlékszel, még veled is megbeszélte, hogy a peszticidek fotodegradációs mechanizmusának elemzése és vizsgálata mit jelent. Ekkor már alakulóban volt nála egy új szerelem, Feri ott volt a védésen, és a doktorrá avatáson is. Nagyon szép és megható ünnepség volt, legszívesebben végig bőgtem volna az egészet, ahogy öregszem, egyre érzékenyebb vagyok. Kár, hogy nem lehettél ott.

A következő év a 2013, hát az is eseménydúsan telt el. Képzeld, Diácska vett egy házat Szarvaskőben. Én nem annyira értettem meg ezt a lépését, de hát ő szeretett volna valamit, ami saját, csak az övé. Először egy lakásban gondolkodott, de aztán inkább a vidéki ház mellett döntött. Volt vele millió gond, rengeteget dolgozott rajta, de mára már egy mesebeli házikót varázsolt belőle. Közel van, és bármikor ott lehet tölteni  egy napot, vagy akár heteket is a nyári szünetben. Sokkal hűvösebb van, mint a városban, oda nem kell klíma. Néha nem is értem, hogy hogy szorult ebbe a lányba ennyi energia, szorgalom. Nem tud nyugton megülni. Mindeközben pedig összebútorozott Ferivel, velem pedig közölte, hogy akkor költözzek haza. Úgyhogy nyáron nem volt pardon, leköltöztem a harmadikról a szülői házba. Elég sok meló volt vele, na de hát te is megmondtad: hogy ha majd ideköltözöl, azt csinálsz itt, amit akarsz. Hát én áthúzattam a villanyvezetéket, aztán festettem kívül-belül, a kapukat is, és a konyhaablak helyére ajtót rakattunk, a cementlapra meg szalagparkettát, tényleg minden nagyon szép, örülnél, ha látnád. Ja, és a tető is fel lett újítva, meg a fürdőszoba, azzal kezdtük, még amikor Dia lakott itt.

Aztán a következő évben, 2014 nyarán összeházasodtak Ferivel. Nagyon szép menyasszony volt, itt a kép a falon, kitettem a “galériádba”. Szolid esküvő volt, csak a szűk család vett részt rajta, Zoltán volt az esküvői tanúja. Lehet, hogy kislánykorában nem ilyen esküvőről álmodott, de tudod, hogy ő soha nem volt nagyravágyó. A következő hónapban pedig már meg is bizonyosodhattunk róla, hogy jövőre kopogtat hozzájuk a gólya. 2015 nyarán pedig megszületett Emma, a tündérbaba, aki nem egy átlagos csecsemő volt, de az édesanyja nagy türelemmel volt vele. Most már 2 éves múlt, nagyon okos, nagy kofa, és nagyon hasonlít Diácskára. Szeretnének testvérkét is neki, de egyelőre nem akar összejönni. Bízom benne, hogy azért sikerülni fog.

No, hogy Zoltánékról is írjak, ott is voltak események! Ugye 2011-ben megszületett az első dédunokád, Leona, vele még találkoztál. Mire 2 éves lett ez a kislány, már ott is volt a kisöccse, Leonárd. Sokat mentem hozzájuk is, vittem az ennivalót, ablakot pucoltam, segítettem amiben tudtam, egyik kicsi, másik pici. Le a kalappal Krisztina előtt, hogy így bevállalta, hogy még segítsége sincs, csak ha én, vagy az anyja felutazunk Budapestre. Zoltán sokat dolgozott, a mai napig nagyon hajt, mindig dolgozik, szerencsém van, hogy ilyen szorgalmas gyerekeim vannak. Egyszer csak Krisztina kitalálta, hogy ez a ház nekik kicsi. Nagyobb kéne. Aztán egyszer csak, 2015 tavaszán bejelentették, hogy eladták a házat, és építkezésbe fogtak. Hát, nem örültem neki, de rájuk bíztam, mondván, azt csináltok, amit akartok. Igen ám, de ahogy szokott lenni, az új háznak még csak a falai álltak, amikor a régit el kellett hagyni. Kérdeztem is, hogy néztetek-e már albérletet, de azt mondták, hogy nekik arra nincsen pénzük. Akkor hogy gondoltátok? Először a Dia szarvaskői házába akartak menni, de mondtam, hogy arról szó sem lehet, így aztán az egész banda ide költözött énhozzám, még a 2 macskát is hozták. Arról volt szó, hogy 2-3 hónap alatt annyira lakható lesz, hogy költözhetnek, de hát csak a hitelt 3 hónap múlva kapták meg. Így aztán 7 hónapig itt laktak, nagy örömömre. A végére már mindenki összeveszett mindenkivel, tényleg, senkinek sem volt ez így jó. Most már túl vagyunk rajta, és csak a szépre emlékezünk.

A múlt év viszonylag nyugodtan telt. Zoltánék az új házban, mind a két gyerek már óvodás, és Kriszti is dolgozik. Persze a ház még nincs kész, de lakható, és ha lassan is, de haladnak. Vártak volna még valami áfa visszatérítésre, ami lökött volna rajtuk anyagilag, de azt hiszem, nem kapták meg. Ugye én sok pénzzel segítettem nekik az első lakás vételénél, aztán meg kölcsön is kértek tőlem a második lakás végtörlesztésénél, és hát meg sem adták azt a félmilliót. Mert hát én jól élek, ők meg milyen szegények. Megkaptam Krisztinától, hogy ő nem örökölt 2 házat, csak adósságot, én viszont lealjasítom magamat ennyi pénzért./Hogy vissza kérném./ Na, mindegy nem is idegesítem magam emiatt.

Amióta elmentél, kicsit szabadabban élek. Nem kell naponta szaladnom a gyógyszereket kikészíteni, és este hasba szúrni. Igen, türelmetlen voltam, és szégyellem is magamat emiatt. Persze, hogy nagyon hiányzol a mai napig. Gyakran érzem, mintha itt lennél velem, nem érzem magam egyedül itt a házban, pedig egyedül élek.  Mindig, és mindenről naponta emlékezem. Sokszor gondoltam, hogy felhívlak telefonon, vagy majd ezt elmondom anyukámnak. Aztán mégsem. Nem tudtam elmesélni, hogy mennyi szép utazásokon vettem részt az elmúlt években. Láttam Párizst, voltam Toszkánában, Hollandiában és Erdélyben, Prágában, és a Vaskapunál.

Emlékszel, amikor azt mondtam Neked, hogy ha majd én 60 leszek, te meg 80, két öregasszony leszünk, és nevettünk, nevettünk… Te elmentél, én meg 60 lettem. Tavaly pedig nyugdíjba vonultam. Úgy gondolom, hogy nincs is nálam boldogabb nyugdíjas kerek-e világon. Van fedél a fejem fölött, és egészséges vagyok, a nyugdíj meg havonta érkezik, és nem is kell csinálnom semmit se érte. Olyan vagyok, mint te. Sokban hasonlítunk, gyakran kapom magam  a te mozdulataidon. Itt alszom, a te szobádban, és esténként úgy fekszem a TV előtt, ahogy te is feküdtél.

Drága Anyukám, azt hiszem minden fontosat leírtam, ami azóta  történt, hogy elmentél. Elmentél ma 6 éve. Én pedig most meglátogatlak, kimegyek hozzád a temetőbe.

Puszil szerető lányod.

Ki is az unoka?- kérdezzük néha önmagunktól. Az a fura kis lény, aki ott fekszik a bölcsőben, aki a saját gyerekünk gyermeke? Melyik nagyszülő nem ismeri azt a különös, szelíd örömöt, amit nem lehet összehasonlítani a büszkeséggel, amit saját gyereke születésekor érez az ember ?A csodálkozást, hogy valami az enyém is meg nem is. Plusz az ember életében, olyan érzés, amivel nem nagyon lehet mit kezdeni. Egy szép új könyvecske, amit kölcsön kap az ember, amiből néhány fejezetet elolvashat, amibe belelapozhat, de amit vissza kell adnia, mielőtt még az egész történetet elolvashatta volna. Az unokával való találkozások olyanok, mint a színes diafilmek. Töredékek, rövid villanások, amiben hol ezt, hol azt fedezi fel az ember. Néha pont olyan, mint az anyja, néha meg az apjára hasonlít, aztán néha meg tiszta nagyapja. Ez az apró emberke az unoka. Alig szeretgetjük egy kicsit, alig örülünk neki, máris le kell mondani róla. Az unoka kölcsön kapott gyerek.

De nem csak a szülő, akinek vissza kell adni a gyereket, hanem a többi nagyszülővel, a másik nagyival is meg kell osztozni. Régen, azt mondta az unokám: jaj de jó, hogy kettő nagyim van! Hát persze, ketten lestük minden gondolatát, és első szülöttként természetesen agyon szerettük, kényeztettük, és ez így van rendjén. Versengtünk a mosolyáért, sütöttünk-főztünk, etettük-itattuk.

Aztán itt kezdődött egy kis probléma. Az egész család vegetáriánus, és én ezt nagyon tiszteletben tartottam. Amikor jött az unoka /családostól/, csak vegakaja volt, én sem tartottam volna etikusnak, hogy csirkecombot rágcsáljak velük egyasztalnál. A Másik Nagyinál észrevettem az apró sonka morzsákat a kanapén, a földön. És nem tettem volna tűzbe a kezem, hogy nem eteti meg őket hússal.  Ezzel elkezdődik a hazudozás, a csalás, hogy egyél egy kis husit, csak apának egy szót sem. Én ezt csúnya dolognak tartom. Ha náluk az volt a szabály, hogy nem fogyasztanak húst /és ez most teljesen mindegy, hogy milyen meggyőződésből/, ha közelharcot vívnak az óvónőkkel és a közétkeztetéssel, a vega kaja miatt, akkor a másik nagyi miért nem tudja ehhez tartani magát?

Aztán meg jött a fehérje allergia. Persze, most sokan beszólnának, hogy azért van, mert nem kaptak húst. Hát nem azért van. És a fehérje allergia NEM AZONOS a laktóz érzékenységgel. A laktóz az tejcukor, és a laktáz nevű enzim bontja le. A fehérje pedig a laktózmentes mindenben is benne van. Ebben a diétában az a lényeges, hogy a gyerek szervezete EGYÁLTALÁN NE TALÁLKOZZON a fehérjével. Ebben az esetben sanszos, hogy “kinövi” a gyerek, tehát elmúlhat. Néha csinálnak fehérje terhelést, és ha tünetmentes, akkor FOKOZATOSAN bevezethető a tejtermék.

A Másik Nagyi palacsintát sütött a gyerekeknek. Túrósat. Bravó. És a boltban Túró Rudit vett nekik. Ugyanannyi leemelni a Geszti Esztit is, és a gyerekek ugyanúgy örülnek annak is.

Amikor szünidőben jöttek hozzám az unokák, a fűszeresnél mindent tüzetesen átvizsgáltam szemüvegben, hogy melyik az a kenyér, amelyikben nincs tej, tejsavó sem, és nem sertészsírral készült. Mert nálam ez elvi kérdés. És a fagylaltosnál is végig kérdeztem, hogy biztos nincs tej a gyümölcsfagyiban?

A másik nagyinak mindegy. Jaj, hát csak egy kis túró, az nem számít. DE. Nagyon is számít. A Másik Nagyinál mindent lehet, nincsenek szabályok, nálam nem mindent lehet, és szabályok is vannak. A Másik Nagyi a Tescoba, a Sparba viszi őket, én a játszótérre, színházba, moziba. Na jó, 1x ő is elvitte a bábszínházba őket, de csak azért, mert én szerettem volna. Többször előfordult, hogy a megbeszélt időpontban, amikor mentem a gyerekekért, nem voltak otthon. Amikor felhívtam, -jaj, nem bírtam már velük- mondta.

Nem vagyok paranoiás, csak a tényeket írtam le.

Megkérdezném Ábel Anitától, hogy miért itt és most kell búcsút vennie Subitól? Azért, hogy a sok-sok követője lássa, és lájkolja, netán kommenteket írjanak hozzá, hogy jaj de aranyos kislány voltál amikor a Szomszédokban játszottál??? És még azt is megkérdezném tőle, hogy mikor találkozott Subival utoljára, és elmondta-e élőben is a gondolatait Neki, vagy csak így és most???

Igen, 1800-an kedvelik a posztot, 146-an hozzá szóltak, és 55-en meg is osztották a hírt és a búcsúzó szavakat.

Nem értem azt, hogy egy elhunyt embertől miért kell az említett közösségi oldalon búcsúzni, akár művész, celeb, vagy családtag???

Miért itt köszönti fel anya a fiát, és miért annyi a bejegyzés anyák napján? Még a közeli családtagok is itt tartják a kapcsolatot. Miért? Hová lettek a személyes kapcsolatok? Én szeretném, ha velem inkább élőszóban tartanák a kapcsolatot szeretteim, és addig, amíg élek. Ámen.

Azt mondta a barátnőm, hogy ő már ebben a korban nem megy ki a strandra, mert már nem olyan a teste, a bőre… mint 20 éves korában.

Hát, én sem vagyok egy vízimádó, de ez leginkább a közös víz, közös lavórban több ember- érzetem miatt van. Nem mondom, hogy nincs más öröm az életemben, de ha arra kerül a sor, a strandra is kimegyek. És el is mentem. És azt láttam, hogy nem Sarka Kata és barátnői strandolnak a helyi termálban, hanem átlagemberek átlagtesttel, és nem azt figyelik, hogy kinek milyen a hája, és a narancsbőre, hanem azt, hogy hol is lehet kapni a jó tejfölös lángost?

Úgyhogy én is vidáman kimentem a strandra ebben a korban bikiniben, narancsbőrösen, de boldogan, mert a három unokámmal pancsolhattam, és közben fogadhattam a jóvágású nagyapák bókjait.

Hát mit mondjak, lehet, hogy most jobban éreztem magam, mint 20 éves koromban. Szerencsére.