Az úgy volt, hogy elindultam szép hazámbul, no nem túl messzire, néhány napos kirándulásra, közös buszos úgynevezett csoportos turista útra, szépen és konkrétan.
Amúgy minden jó volt, az út odafele, a városok, a szállás, a kaja, és még az idő is. De én még ilyen idegenvezetővel nem találkoztam, pedig utaztam már néhányszor az utóbbi időben. Ez mindig akkor szólalt meg, amikor hallgatni kellett volna, és akkor nem kaptunk semmi információt, amikor szerettük volna volna. Buszra szállás után általában tudtuk, hogy hova megyünk, de azt, hogy hány kilométerre, vagy mennyi időbe telik, azt nem. Most már tudom, hogy miért volt sok utastársnál térkép! A helyi idegenvezető sem igazán volt a toppon, száraz adatokat sorolt, amit senki nem jegyzett meg, sőt, nem is érdekelt. Aztán a helyi idegenvezető szerzett egy méghelyibbet, amikor egy bizonyos várba mentünk. Hogy miért, nem értem, ő is el tudta volna mondani nagyjából ugyanazt. Bár, az utóbbinak sokkal színesebb volt az előadása.
A mi idegenvezetőnk is felolvasott néha ezt-azt, aztán meg még verselt is, amikor odapasszolt a hely szelleméhez. De az, hogy néha 5 órán át nem állt meg a busz, csak mentünk, mentünk, majd amikor az első adandó alkalommal megrohamoztuk a mosdót, leszögezte: nem kell annyit inni, kevesebb kávé, aztán nem kell a WC-re menni. Ja, amúgy 40 ºC volt, és kánikula. Szóval ne igyunk. De ha így is gondolja, akkor sem mondhat ilyet. Kérdés nélkül megvette a jegyeket mindenkinek, bár volt, akinek olyan fóbiája és tériszonya volt, hogy felnézni sem bírt oda, ahova fel kellett volna menni. Ekkor sértődötten és fennhangon méltatlankodott, ahelyett, hogy megkérdezte volna előtte. Vásárlásról szó nem lehetett, csak a helyi kézműves remekekből, ami mindenhol felsorakozott, de ha valaki nem köcsögöt, hanem egy üveg helyi italt szeretett volna ajándékba vinni, hát annak nagyon résen kellett lennie. Kávét amúgy sem tudtunk inni, mert leszálláskor gyorsan hagyjuk el a buszt, felszálláskor meg már indultunk is, hiába ajánlgatták, hogy van a buszon kávé. Egyszer volt 30 perc szabadidő, akkor is kitört a vihar. Én még olyan gyorsan kávét nem ittam meg, mivel attól féltem, leüt a napernyő, vagy a villám csap belé. Várakoztunk a megbeszélt időpontban az óratoronynál, ám alig 5-en voltunk a csoportból. Mint kiderült, a buszig szaladt mindenki, ami nem baj, csak akkor a 2+1 idegenvezetőből legalább egy legyen a megbeszélt helyen, amiatt a néhány szerencsétlen turista miatt, akik komolyan veszik, hogy 3-kor az óratoronynál. A hazaútba is beletrafáltunk egy olyan útba, ahol 160 km hosszan útépítés volt, és fénysorompókkal irányították a forgalmat, többet álltunk, mint mentünk, aztán még egy baleset miatt is álltunk úgy 30 percet. Szóval, 160 km-t 6 óra alatt tettünk meg, és a lelkünket is kirázta a busz.
Remélem, ez az élmény is olyan lesz, mint a gyerekszülés, és csak a szépre fogok emlékezni belőle, mert amúgy jó volt. 😉
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: