A helyzet az, hogy a múltkor a Nők Lapjában, amikor átfutottam a társkereső hirdetéseket, találtam benne egy városombelit. 🙂 Ajaj, gondoltam, ez az én emberem, akivel rögvest megihatok egy kapucsínót, és nem kell kilométereket utazni, hogy láthassuk egymást. A bemutatkozó szöveg korrekt volt, vállalkozó. Válaszoltam, postafiókos címe volt. Egy héten belül csörgött is a telefonom: Imre vagyok- mondta. Néhány mondat után már tudtam, hogy nem az én emberem, és további sikeres keresést ajánlottam neki.
A hirdető a város szélén él, na úgy 3 km-re a várostól, egy út széli házikóban, ahol már igen, a víz is be van vezetve. Ott szeret élni, és fonott cuccokat árul az út mentén, meg bográcsot is. Mert a Tescoban, ott aztán minőségi szart árulnak, -mondta a kedves társkereső Imre. És én látatlanban, egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy nem az én emberem. Ugyanis én éppen azt néztem a neten, hogy a Diótörőt, vagy az Anyegint nézzem meg az Operában.
No hát ez van, nem vagyok szomorú, egy strigulával több van a “nem nyert” oldalon. Na és?