Buszozok. Néhány nap telt el édesanyám halála óta. Elfoglalnak a tennivalók. Még nincs hiányérzet, még nincs AKKORA űr.
A barátaim mellettem vannak, szinte mindig, gondolatolvasó szinten.
Mert az élet megy tovább. A halottakat pedig el kell temetni.
-Mindnyájan Isten kezében vagyunk. Ilyen, és ehhez hasonló okos gondolatok jutnak eszembe.
Egyszer csak felszáll a buszra Klári néni, anyukám nagyon régi ismerőse, úgy 57 évvel ezelőtti. Üdvözlöm, neki feltűnik a fekete szerelésem. Mondom, mi történt. Sajnálkozik. A következő megállóban mindketten leszállunk, elbúcsúzunk.
Elindulok, és azt gondolom magamban: Majd megmondom Anyukámnak, hogy találkoztam Klári nénivel, beszélgettünk, és mondtam neki, hogy meghaltál.