A többhetes gondtalanság, a szabadságérzés eufóriája után,
enyhén nyomott, sírdogálós napjaim vannak. Ami nem jó. Hová lett a függetlenség
örömmámora???
Persze, szakítás után nagy az űr, és van, akit ez annyira
megrémít, hogy képes feladni vágyait, elképzeléseit, és hanyatt-homlok rohan
vissza elrontani az életét. Most erőt kell gyűjtenem, és megtanulni az
egyedüllétet. Megvédeni magam a kiszolgáltatottságtól, a kompromisszumoktól.
Akkor majd nem a magány ellen választok társat, hanem a valódi együttélésért,
igazi vágytól vezérelve, a megfelelő emberrel. Tudom, egy valódi szerelem
méltóságot ad, és nem elveszi azt tőlem.
Na de mikor? Tudom, a
világ legnagyobb közhelye, az IDŐ nekem dolgozik. És ha túlélem, bármilyen
hihetetlenül is hangzik ez most, néhány hónapon belül emlékké szelídül ez az
érzés, és tovább lépni enged. Ehhez belső leválás kell, csendben,
méltóságteljesen, teátrális elemek nélkül. Most az én szabadulásom a fontos.
Sajnos, ma egész nap csak rá gondolok. Hová lett az erő, a
határozottságom, az öntudatom? El kellene űzni a gondolatot, és erővel nem
gondolni rá. Nem engedni végig a fejemen… Amikor előjön, váltani kellene,
megküzdeni vele, amíg meg nem szűnik magától. Mert minden fejben dől el. Fejben
kell megszabadulni az érzéstől, úgy hogy ne hagyjak magam után bánnivalót. Összetakarítani
a maradványokat, gyászidőt tartani, bár nem tudom, hogy az elmúlt 11 héthez
mennyi kell még??? Mert most nem érzem azt, hogy az eltelt idővel könnyebb
lenne. Sőt.
Az ember küzd, hogy tartozzon valahová, aztán amikor elérte,
mindent megtesz, hogy visszanyerje a szabadságát.
Mindkettőnknek van egy igazsága, neki is, és nekem is, a
kettő pedig egyáltalán nem biztos, hogy ugyanaz. Ahhoz, hogy tovább léphessek,
nincs szükség arra a másik igazságra. Mert a végén még kiderül, hogy jogos volt
a pofon. Szóval, mi egymásból mérhetetlen feszültséget váltottunk ki, mi együtt
így működtünk. És ha a kettőnk egysége nem működik, akkor tovább kell lépni. És
tanulni belőle, mi az, amit a jövőben már nem fogok elkövetni egy következő
kapcsolatban, mert nem vezet jóra. Ez a személyiségfejlődés útja. Ha ebben a
kapcsolatban szenvedtem, akkor csak nem lehet ő az igazi, mert az igazi mellett
nem szenvedünk. Mint ahogy egy jó kapcsolatban sem. Sajnos, szükség van pár
tévedésre addig, amíg eljutunk az igazihoz, vagy mondjuk a megfelelőhöz.
Úgy gondolom, hogy ez az iszonyatos hiányérzet természetes,
de talán nem is őt hiányolom, hanem a valakihez tartozás érzését. Végig kell
járni az utat, és kimondani: nem úgy szeretett engem, ahogy nekem kell.
Akkor meg kell adnom az esélyt annak, aki képes erre.