Vakrandi

 Az egyik társkereső oldalon talált rám valaki, de mivel kreditem nincs, telefonszámot hagyott nekem. Elcsodálkoztam, mert képe egyikünknek sincs fent. Másnap este felhívtam a megadott számot, csörgött-csörgött, de nem vették fel. Nem nagyon szomorkodtam, hamar álomba merültem. Másnap délelőtt ismét bepróbálkoztam, de akkor meg foglalt volt. Így hát írtam egy sms-t, amelyben érdeklődtem, hogy nagyon hosszú-e a sor, és érdemes-e beállnom a végére? Hamarosan csörgött is a telefonom, és egy rettentően sármos férfihangot hallottam benne. Elbeszélgettünk, elröhögcséltünk úgy egy félórát, és abban maradtunk, hogy rögtön este találkozunk. Igaz, hogy nem csúsztattunk át egymásnak az általunk és a barátok által legjobbnak ítélt fotóból, de Pali (mert így hívják az urat), azt mondta, hogy ez nem is fontos, legyen vakrandi. Legyen. Munka után megjelentem a megbeszélt helyen, kicsit vártam, és egy baromira jóképű, nagyon szimpatikus pasi tűnt fel, nagyon vidáman, és Ő sem szaladt el, amikor engem meglátott, hanem egyből megkérdezte: Hova menjünk vacsorázni? Torkos-csütörtök lévén nem egykönnyen jutottunk asztalhoz, de sikerült kellemesen megvacsoráznunk, majd keresnünk kellett 1 helyet, ahol a kávé mellé a dohányfüstöt is tolerálják.(én nem dohányzom, csak Ő) A szakirodalom szerint az első randi max 1 órás legyen, de hát a mienk belecsúszott a harmadik órába is. Ezután szépen hazafuvarozott engem, nem maradtunk semmiben, majd meglátjuk. Nem fűzök nagy reményeket hozzá, de a barátnőm szerint nagyon pozitívan kel gondolkodni, akkor fel fog hívni. Más az életünk, Ő télen kiugrik Ázsiába 2-3 hónapra, én pedig görcsölök itthon, úúúgy, mint a többi állampolgártársam, aki átlagnak mondhatja magát. És küzdök a benzinárral, a gázszámlával, a főnökömmel. Meg mindennel.

Húú, mennyi mindennel, majd azt is meg fogjátok tudni.