Nyugdíjasnak lenni…

Tegnap levelet hozott a postás, a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságtól. Az állt benne, hogy megemelték a nyugdíjamat. Hurrá. Jó, még így sem hat számjegyű, de én örülök ennek is.

Negyven évet ledolgoztam a vendéglátásban, pultos voltam 40 évig. Én sem így terveztem az életemet, hiába végeztem el a főiskolát, a pult mögül egyszerűen nem tudtam kiszabadulni. Legelső munkahelyemen 1000.- Ft volt a fizetésem a hetvenes években, és azután sem sok, mert hát ott a borravaló! Egyszer az üzletvezetőnek 10 ezer forinttal emelték meg a bérét, hogy ne menjen másik munkahelyre, nekem akkor volt ugyanannyi a fizetésem, mint az ő emelése. Arra emlékszem, hogy 2000-ben 20 ezer forint volt a fizetésem, és a következő évben 100%-os béremelést kaptam, mivel 40 ezer lett a minimálbér. Ekkor egy *** hotel drinkbárosaként, pont annyit kerestem, mint egy takarítónő, aki előző nap lépett be. A borravalóért meg keményen meg kellett dolgozni, és lopni, csalni kellett, a vendégtől, a cégtől, a lebukás veszélye mellett. Volt zárjegy nélküli ital, kerítés és valutázás… halmazati büntetést kaphattam volna. A főnökök pedig állandóan terrorizáltak, soha nem voltam elég jó. Elismerést, köszönetet csak a vendégektől kaptam. Az utolsó munkahelyemen a fizetett ünnepeket sem vették figyelembe. Ugyanannyi volt a fizetésem, ha karácsonykor, húsvétkor, vagy május 1-én, bármely ünnepnapon dolgoztam. Szabadnap sem járt érte.

Na, és akkor most itt van ez a nyugdíjas élet. Semmit nem kell csinálnom, és havonta a bankszámlámra csúsztatnak egy bizonyos összeget. Kapok Erzsébet utalványt, és nyugdíj prémiumot. És emeléseket, miközben én otthon a lábamat lógatom.

Nem unatkozol?-kérdezik sokszor. Hát nem. Annyi pótolni valóm van, amire 40 évig nem volt időm. Komolyan mondom, úgy élek, mint lánykoromban. Csak akkor 10-re otthon kellett lenni, most meg nemigen van már kedvem éjszakázni.