Majd két év elteltével eljutottam oda, hogy anyukám ruháit átválogassam, és elvigyem a Caritas-ba. Nem volt könnyű menet. Amikor kinyitottam a szekrényt, amikor kezembe fogtam minden egyes darabot, még mindig benne volt anyukám illata, amely folyamatosan ott lengett körülöttem. Voltak teljesen ismeretlen, közömbös darabok, amit gond nélkül tettem egy szatyorba, de voltak olyan darabok is, amelyektől nem tudtam megválni, és számomra elképzelhetetlen, hogy valaki magára vegye azt. Aztán amikor elkészültem, csak elszaladtam megnézni, megkérdezni, mikor vihetem? A hölgy gyanakodva nézett rám. – Csak tiszta, jó állapotban lévő ruhákat veszünk át. – mondta. – Anyukám ruháit hoznám, aki meghalt. – válaszoltam, és a torkomat már szorította nagyon az a gyomromból feltörő ismerős érzés, és elsírtam magam. Sírva mentem hazáig. Hihetetlen. Majdnem 2 éve. És még mindig bennem van. Pedig már olyan régen sírtam.
Lilaliba
Most, hogy a férjem után a gyerekek is kirepültek, és a kutya is megdöglött, úgy döntöttem, blogot írok.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: