Az igazi tragédia, amikor valakinek rövidre van írva az élete könyve. És még sok mindent szeretne tenni, és ő maga sem hiszi el azt, hogy már csak néhány lapja/napja van hátra. Vannak még tervei, kapaszkodik az utolsó szalmaszálba is. Amikor utoljára találkoztunk, december 29-én, nagy fájdalmai voltak, de bízott, remélt, és hitt abban, hogy majd egy új gyógyszer, vagy valami elmulasztja a fájdalmat, és ő újra a régi lesz. – Össze szedem én még magam! – mondta. De vajon mit gondolt? Tudta, hogy már nem sok van hátra?
Persze, mi mindnyájan úgy gondolkozunk, hogy sokáig fogunk élni, /az én életvonalam is háromszor van körbetekeredve a csuklómon. És persze jó egészségben, aztán ettől tovább már nem is gondolunk. Ha pedig kórházba járunk, mint látogató, tapintatosan szemlesütve nézzük a kiszolgáltatott embereket, akikből a csövek lógnak mindenfelé, ki, és be. És nem gondolunk arra, hogy egyszer még miránk is ez vár/várhat.
Nem, nincs lelkiismeret furdalásom, hogy a kórházban nem látogattam meg, és hogy szilveszterkor sem mentem át hozzá. Maradjon meg bennem annak a december végi estének az emléke, amikor utoljára láttam őt. És nem azt, ahogy a kórházi ágyon agonizál.
Nem gondoltam volna, amikor még októberben tűsarkúban jött hozzánk szakmailag, hogy ez a szép nő már nem éri meg a Valentin napot.
És az igazi tragédia az, hogy míg ő az ország egyik kórházában feküdt, tőle úgy 250 km-re egy másik kórházban megszületett az első unokája, akit nem láthatott még csak egy percre sem, és nem tarthatta a kezében.
Egyik jön, a másik megy… tartja a mondás. De ez így nem igazság… ez az igazi tragédia. És hogy egy barátnővel kevesebb lett nekem…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: