És ezt is anyának hívják?

Juditot már régóta ismerem, de sokat nem tudtam róla. Mostanában az uszodában találkoztunk, és a meleg vízben ücsörögve beszélgettünk néha.

Most 44 éves, 20 évesen férjhez ment, bár inkább a szülei akarták ezt a jó partit, nem is ő. Ebből következik, hogy nem is esett teherbe. Amikor kis terápiával besegítettek, rögtön 3 baba fejlődött benne, akiket szépen ki is hordott, és megszülettek. Amikor kérdeztem, hogy mennyire volt nehéz, nem nagyon beszélt róla, szerintem a fejében már törölte ezt a file-t, meg sok többit is. Ugyanis soha nem beszél a gyerekeikről. Jelenleg 19 évesek lesznek, még iskolába járnak, most fognak érettségizni, azt hiszem. Aztán kiderült, hogy a gyerekek nem vele laknak. – Hát hol?- kérdeztem. Az apjuk házában. Ám az apa már vagy 5 éve külföldön dolgozik, az élettársával. Éééés, az apai nagymama néha “ránéz” a gyerekekre… -És te milyen gyakran találkozol velük? – kérdeztem. Judit elhúzta a száját: -Nem nagyon. – válaszolta. Kiderült még, hogy az apa nagyon szerette volna a gyerekeket saját felügyelete alatt tudni, ám Judit nem engedte, / meg gondolom a bíróság sem/. Azt viszont megígérte a gyerekeknek, hogy amint nagykorúak lesznek, mehetnek, az apjukhoz, vagy amerre látnak…

Elképzelhetetlennek tartom, hogy három iskolás gyerekkel, akik érettségi előtt állnak, senki ne törődjön. Haza mennek az iskolából… ki ad nekik enni, ki mos rájuk, ki NEVELI őket, ki TÖRŐDIK  velük? Továbbtanulás? Mi lesz így belőlük? Milyen szülői mintát látnak? Amikor a családban élő gyerek is könnyen elkallódik… tiltott szerekhez nyúl…

Számomra hihetetlen, hogy egy anya, ennyire ne törődjön a gyerekeivel, mert egy macskában is több az anyai ösztön, a felelősség tudat, mint ebben a nőben, aki munkanélküli! Amúgy jól néz ki, kislányosan vékony, plasztikázott a hasa és szilikon a cicije… erre a típusra mondják, hogy a megszólalásik szép… amíg ki nem nyitja a száját. Most még keresgél, bár ennyi IQ-val nem nagyon sikerül. Aztán 20 év múlva elcsodálkozik, hogy ennyi volt, mert az a típus, aki nem bírja az öregedést elviselni. Aztán meg  nem lesz senki, aki megkérdezze: -Hogy vagy… és ha megbetegszik, akkor egy pohár vizet sem kap senkitől. Bár akkor is biztos csak zavarná, hogy gyerekei vannak.

Van másik ismerősöm is, aki az apjára hagyta a kamasz lányát, aki érettségi előtt áll, mert ő hosszas munkanélküliség után csakis a fővárosban talált munkát, a helyi lehetőségeket vissza utasította. Igaz, hogy a lánya öngyilkosságot kísérelt meg, meg a neten ismerkedik, összefexik bárkivel, mert hiányzik a szeretet, a törődés. Ám anyuka inkább pszichológushoz küldi, ő pedig elmegy önmegvalósítani…

Számomra ezek a történetek annyira felkavaróak, hogy napokig csak ezen gondolkodom… És sok ilyen van.

Eszembe jut a reggel összebújós, kakaó illatú babakor, majd az azt átvevő kissé tüskés és távolságtartó kamaszkor, majd most, amikor nők vagyunk mindketten… barátnők. Szívesen vagyunk egymás társaságában, van, hogy együtt utazgatunk  Azt gondolom, ez az én életem értelme… a gyerekeim.