Író-olvasó találkozón voltam. Számomra nagyjából ismerős íróval hozott össze a sors, akitől ezidáig még semmit nem olvastam,/de fogok!/, és nem is ismertem, csak a bulvárból egy kicsit.
Nagyon szimpatikus volt az Író Úr, és az előadása még inkább azzá tette. Mindjárt azzal kezdte, hogy ahhoz, hogy az ember megismerhesse önmagát, írnia kell. Pipa, gondoltam egyből, mert én már hosszú évek óta írok, hol ide, hol meg oda, attól függ. Amikor azt éreztem, hogy akkora feszültség van bennem, hogy ha az energiává válna, egy kisebb város világítására is elég lenne, akkor írtam. Utána megkönnyebbültem, és amikor vissza olvastam irományom, gyakran elcsodálkoztam: mintha nem is én írtam volna. Mint amikor benyomod a nyomtatás gombot, és megindulnak a lapok.
Igen, szerintem az alkotáshoz kell egy bizonyos mértékű feszültség, amiből az ember alkot, kiírja, kifesti, vagy kizenéli magából. Valahogy így gondolom. Mert ha az ember nyugodt, és békés, akkor honnan a fenéből jönne elő az a plussz, amiből alkothat. Filmeken lehet látni ilyeneket, hogy asszongya:én író vagyok, de most nem megy az írás…
Hipp-hopp, eltelt az a 2 óra, aztán kis csoportokba verődve beszélgettünk, és fogyott a társaság. Néhány szót én is beszélgettem az Író Úrral, elmondtam Neki Gazdag Erzsitől a Tarka cica fehér cica haj…című mondókát, amit elrettentő példának hozott fel a gyermekek elrontása terén. Ettől én egyből szimpatikussá váltam… Aztán beszélgettünk még a színházról is, említettem, hogy amikor a Katonában láttam a Troillus és Cressida-t, szünetben megszökött a nézők egy része, aztán meg a POSZT-on kapott ugyanaz az előadás három díjat. Aztán én is szedelőzködni kezdtem, de nagyon komolyan kért, hogy maradjak még. Így hát megittam a harmadik pálinkát, és maradtam abban a szűk körben, ahol rajtunk kívül még ketten voltak, és így négyesben beszélgettünk tovább. Az udvariassági idő letelte után már tényleg elbúcsúztam, végigpusziltam mindenkit, mert igényelték, aztán eljöttem.
Úgy éreztem, hogy nagyon egy hullámhosszon voltunk, mintha régóta ismernénk egymást. Haza érve aztán az internettel, ami ugye jó barátunk, megnéztem az Író Úrról mindent. Annyi kitüntetése és elismerése van, hogy nagyon sok. Legszívesebben kitettem volna a képét háttérképnek, de mégse.
Másnap az informátoraimtól megtudtam, hogy még az éjszaka, majd másnap is mennyit áradozott /igen, azt hiszem, ez a megfelelő kifejezés/ rólam. Szóval, így már régen éreztem.
Azt gondolom, hogy most kezd az a páncél megrepedezni és lehullani rólam, ami egy ideje rajtam volt. Lehet, hogy PÉ rakta rám bosszúból, lehet, hogy én saját magamra, de nagyon be voltam fordulva. Majd erről írok még, ha itt lesz az ideje.
A lényeg az, hogy most már el tudnék képzelni valakit magam mellett az ágyban. Mert hónapok óta még a gondolattól is kirázott a hideg. És most már nem. És ezt azt hiszem az Író Úrnak köszönhetem. Na ennyi volt.
Majdnem beleszerettem…:)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: