Vasárnap ebéd után éppen elkészítettem a levest egy műanyag dobozkába, hogy majd beviszem a kórházba, amikor megcsörrent a telefonom. Ránéztem, anyukám hívott. Előfordult addig is, és mindig megnyugodtam. Megnyugodtam, mint amikor a háza felé közeledve láttam, hogy a redőny fel van húzva az ablakon, vagy nyitva van az ajtó, vagy szól a rádió, vagy a TV. Megnyugodtam, hogy minden rendben van. Még él. Él. Akár bevallom, akár nem, bennem volt a rettegés, már évek óta. Éjjel nappal.
Popper szerint „a szorongásoknak és a félelmeknek van a legrondább hatásuk az ember karakterére, és nem lehet igazán hatásosan szembeszállni egy félelemmel, csak ha köze megy hozzá az ember. Megélés nélkül nem működik a dolog! Ebből nőttek ki a paradox terápiák. Azt hívják paradox terápiának, amikor ezt a menekülő jelleget megszüntetik egy ember életében, és kiderül, hogy valójában nagyon nagy erők feszülnek benne. Ilyenkor tudnak a belső erők kibontakozni.”
Kerestem mindenféle kapaszkodót. Hogy lehetne nem félni. Ekkor kezdtem el Polcz Allaine könyveket olvasni. Kicsit megnyugodtam tőle. A halál elkerülhetetlen. Mindenki meghal, aki megszületett.
Beleszóltam a telefonba. Nem anyukám hívott, hanem a szobatársa: Gyere gyorsan! Baj van.
Innen kezdve összefolynak a napok, a történések, az események. Hívtam Diát, mire a kórházba értem, ő is ott volt. Nem engedtek be bennünket a kórterembe, mert éppen ellátták anyukámat. Kapott katétert, morfiumot, és pont úgy nézett ki, mint azok a betegek, akik előzőleg a szomszéd ágyon feküdtek. És nem sokkal később meghaltak. Akkor még milyen felvágós voltam, és büszke arra, hogy engem még kikísér az anyukám.
Három óra volt, a nap beragyogta a kinti tájat, mi pedig ketten Diával végignéztük édesanyám haláltusáját. Fájó volt, nem tudtunk segíteni, csak a kezét fogni, homlokát simogatni. Az ablak nyitva volt, és anyukám egyszer csak kinézett, mint aki meglátott valamit. Egy angyalt? Vagy azt a bizonyos fényt látta meg? Az biztos, hogy csodálkozva elmosolyodott, és követte a szemével, mintha az ablakon berepült volna egy angyal. De az is lehet, hogy a morfium okozott valami látomást. Ez a haláltusa, amit mi olyan 10 percesnek saccoltunk, 2 órán keresztül tartott, majd elaludt. Mi riadtan ültünk az ágy mellett, és nem tudtuk, mi lesz még? A doktornő néhány órát jósolt, amikor megérkeztünk. Végül Diát hazaküldtem éjfélkor, nincs értelme, hogy mindketten virrasszunk.
Reggel 6-kor visszajött. Arra gondolt, hogy reggelre már talán én is otthon leszek. L Így haza küldött aludni egy kicsit. Anyukám lakásába mentem, mert az közelebb van a kórházhoz, de az alvás nem nagyon ment, így 10-kor visszamentem, és hallottam, az anyukám hangját. Beszélgetett, mintha mi sem történt volna. Többször kérdezte: lehet, hogy meg fogok én halni? Ekkor telefonáltam Zoltánnak. Elmondtam, mi történt, és úgy tűnik, valakit nagyon vár még… Amikor Zoltán megérkezett, fogták egymás kezét, és elbúcsúztak egymástól. – Zolikám, olyan szép vagy, és én úgy szeretlek téged. Vigyázz nagyon magadra, és a kiscsaládodra. A gyönyörű kislányodra…
Zoltán tudta, hogy utoljára látta a nagyit.
5 órakor haza mentem, ahol minden úgy fogadott, ahogy vasárnap délben hagytam. Mint a Csipkerózsikában, pedig alig több mint 24 óra telt el, és mi minden történt az óta. Én pedig éveket öregedtem. Ott volt az elkészített leves a dobozban, amit már nem vittem be a kórházba, a mosatlan edény, a mosott ruha az erkélyen, a vasalt pizsama, amit még be akartam vinni…
8 körül visszamentem, Diát haza küldtem aludni. Anyukám nyugodt volt, csak sokat köhögött, nehezen lélegzett, kapta az oxigént, és a morfiumtapasz is ott volt a mellén. Magánál volt. Azt mondta: most már menjetek haza, aztán reggel gyertek megnézni, élek-e még? Ültem az ágy mellett a széken, fejemet a párnájára hajtottam. Az idő és a tér megszűnt számomra. Csak a most létezett. Hallgattam hörgő lélegzetét, és néhány percre el-elaludtam mellette. Fogtam a kezét. Simogattam. Nem nagyon beszélgetett. Amikor már nagyon elfáradtam, lefeküdtem a mellette lévő üres ágyra. Igaz, hogy nemrég halt meg rajta valaki, de nem bántam. Egymás felé fordultunk, és néztük egymást. Vártuk a reggelt. Hajnalban megkérdezte: soká lesz még reggel? Hozzák majd a reggelit.
Szegénykém, már egy hónapja nem bírt enni, csak az infúzió tartotta életben. Érdekes, sok mindent nem vettem észre. Amikor ott volt az éjjeliszekrényén a reggeli s az ebéd is, mert nem bírt enni, mindig mondta, vigyük már el onnan. Dia mondta, hogy szégyelli, hogy nem bírja megenni. Én erre nem gondoltam. De arra sem, hogy megbírom tenni azt, hogy a kórházi kenyeret megkenem magamnak, és úgy bírok enni, hogy a másik kezemben a vesetál, amibe anyukám hány. Ja, az élet is egy paradoxon.
Kedden reggel hazamentem /anyukám lakásába/ aludni. Kómaszerű zuhanás volt, amit a telefon éles csörgése zavart meg. 8 óra volt. – Anya gyere, a nagyi hív.
Berohantam. Már megint nem engedtek be hozzá. Orvosok, nővérek szaladgáltak. Mi rémülten álltunk a folyosón. Bentről hangok szűrődtek ki.
– Van kivehető fogsora?
– Van.
– Akkor vegyük ki, hogy könnyebben kapjon oxigént!
– Jó, akkor már csak egy fogam maradt. – mondta az én anyukám.
Amikor bemehettünk, bekentem a hátát-mellét utilándzsás fűvel, hátha segít a légzésben. Felültettem, lefektettem, mikor mit kért, sehogy sem volt már neki jó. Átölelve üldögéltünk az ágyon. –Adjál már egy puszit! – kértem. Adott. Én is megpusziltam.
Fogtuk a kezét. Simogattuk a homlokát. Az infúzió halkan csepegett. A hörgés egyre csendesedett. Pihegésre váltott. Meredten néztük, mozog-e még a mellkasa? Egy-egy rezdülés volt még, majd végleg abbamaradt. Kiszállt belőle a lélek. Így mondják.
– Fogd le a szemét!- mondta Dia.
Az ágyat leengedtem vízszintesre, lefogtam a szemét. Megpusziltam a homlokát.
Ültünk mellette még néhány percig. Aztán szóltunk doktornőnek. Leszedtük róla az ékszereket, majd elkezdtük összecsomagolni a holmiját. Mert addig nem nyúltunk semmihez.
Olyan volt, mintha én is kaptam volna a morfiumból. Nem is hinné az ember, hogy két nap sem telt el, és mennyi minden történt…
Végül is mindent megtettem érte, most is, s eddig is. És olyan méltósággal ment el, mint ahogy élt. Teljes tudatban, fájdalom nélkül, kiszolgáltatottság nélkül. És ott voltunk vele végig.
Este, amikor hazamentem, megláttam a szatyorban az elkészített vasalt pizsamákat. Kivettem az egyiket, és felvettem. Abban aludtam el. Olyan volt, mintha az édesanyám simogatott volna.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: