Még mindig a karácsonyról

Na, hogy a szerelemről is írjak már néhány sort, volt egy-két
randi ebben az évben is, mostanában is, de, mintha skarlátbetű lenne rajtam,
mindig visszalökdös a sorsom a drága jó Pé-hez. Karácsony első napján, 25-én
elmentünk a barátnőmmel egy kis forralt boros programra, ami nagyon jó volt, ám
én iszkoltam haza, mert Pé-t meghívtam ebédre, már hajnalban főztem, hogy
időben kész legyek, mert az éhes ember morgós.

Alig kaptam le magamról a csizmát, Pé meg is érkezett.
Látta, hogy kicsit széjjelség van, én meg azt láttam, hogy üres kézzel
érkezett. Meg is kérdeztem: nem hoztál valami italt?

No ettől a mondatomtól kitört a vihar.  – Hányszor volt, amikor kartonszám hordtam
ide az italokat! Meg mindent! Most meg a szememre veted, hogy nem hoztam
semmit???

Háát, nem sokszor, az biztos, amúgy meg magának hozza, nem
nekem. Jól néznék ki, ha a kaja mellé még az italt is állnom kellene.

Egyszer például, hozott 4 zacskó 450g-os mirelit fejtőbabot,
135.-Ft/db Lidl. Na, ehhez /1 zacskó/  én
megvettem a füstölt húst, a tejfölt, és sütöttem hozzá palacsintát túróval.

 És, ha már
elkezdődött, folytatódott is: olvastad az iméljeidet? Igen? Akkor miért nem
válaszoltál rá???  Gondoltam, személyesen
megköszönöm. – válaszoltam.

Egyszer csak elő vesz valami csomagocskát, leteszi az
asztalra: Nem hoztam italt. Hoztam ajándékot.

Ekkor én kimentem a szobából, és kistasakba csúsztattam a
színházjegyeket. Átadtam Neki. Pé tovább háborgott, fortyogott, és csak mondta
a magáét: Ezt meg most honnan vetted elő? Ez az én ajándékom? Nagyszerű, hát
miért nem a fa alatt van? Igaz, hogy megbeszéltük, hogy nem veszünk ajándékot
egymásnak, na de hát, látod, én mégis hoztam. De hát miért nincs beágyazva, és
hogy gondolod, hogy 27-i színházjegyet adsz karácsonyra?

Miért, mi bajod a huszonhetedikével?  És csak mondta, csak mondta, megállás nélkül…

És amikor megpróbáltam közbeszólni, vagy valamit mondani,
akkor : NE MAGYARÁZKODJ! állított le. Szóval, ilyenkor megszólalni sem lehet.

Akkor én kivettem a színházjegyet a kezéből, kezébe nyomtam,
amit hozott, és közöltem vele: Most menj el. Nagyon gyorsan menjél…

Na, ezen annyira meglepődött, hogy nagyon. Kicsit
gondolkodott, majd elment, vontatottan. Majd visszajött.  – Itt felejtettél valamit, vagy kávézni
jöttél? – kérdeztem.

Bocsánatot kért, és mint egy viharosan veszekedős olasz
család gyorsan fátylat borítottunk rá, hát mégiscsak karácsony van, vagy mi.
Megkávéztunk, és örültünk az ajándéknak.

 De azért ezek
megmaradnak. De meg ám!