Mindenféle újságcikkek foglalkoztak azzal: hová fektessük be a magánnyugdíj pénztár által kifizetett összeget? Jah, hát egy másik előtakarékosságba. Biztosan. Az, akinek nem 4 vagy 5 számjegyű a kifizetett összeg. Fellendült a vásárlóerő augusztusban – írta az újság. Meg nyaralni is többen mentek ebből a megtakarításból.
Hát, én meg eltemettem belőle az anyukámat. Így esett. Erre volt elég.
Aztán, mint aki jól végezte dolgát, folytattam az addigi életemet. Dolgoztam, jöttem-mentem, és felfedeztem: nekem nem is hiányzik az anyukám. Hát milyen gyerek vagyok én?
Aztán ezen elgondolkoztam. Nekem pillanatnyilag az nem hiányzik, hogy naponta 2x a kórházba szaladjak, vigyem a tiszta pizsamát, és a többit. Olyan jól elrendeztem az agyamban, úgy éreztem sokáig, hogy ha bemennék a kórházba, fellifteznék a 3. emeletre, és ott befordulnék, a 305-ben ott feküdne az anyukám. Csak, most éppen nem megyek oda, mert más dolgom van. Eleinte azt gondoltam, hogy majd rengeteg szabadidőm lesz, mert hát nem kell már hozzá szaladgálni, róla gondoskodni, és a mindent csinálni. Aztán kiderült, hogy itt nem is az az idő hiányzott nekem. Három éven át a központi kérdés Ő volt. Amikor nem dolgoztam, és nem nála voltam, akkor voltam itthon, de akkor általában csak eldőltem, és nem volt erőm, kedvem semmit sem csinálni, sok volt a restanciám, csak azt csináltam, ami nagyon fontos volt. Sokszor jutott eszembe édesapám, aki azt mondta: nincs időd mosni? Nem baj, majd veszünk tisztát.
Sokszor mondtam, szeretném, ha valaki rám zárná az ajtót egy hétre, de legalább három napra, hogy végre itthon legyek.
És most, amikor ezen a ködös őszi napon semmi más dolgom nem volt, csak az, hogy itthon legyek, azt csináljak, amit akarok… nem volt jó. Elszaladtam volna anyukámhoz… kit érdekel a porszívózás… rá ér.
És ezen gondolkodom hetek óta: az elmúlásról, a meghalásról, én még soha senkit nem láttam meghalni. És a kezeim közt halt meg, mondhatnám költőien. De így volt. Vasárnap délutántól kedden délig nem hagytam magára. Éjjel-nappal mellette voltam. Fogtam a kezét, kenegettem a hátát, mellét, hogy könnyebben lélegezzen. Sokan félnek a haláltól, vagy a halott embertől. Nekem nem volt választásom. Ezen is át kellett esnem, mint már annyi minden máson az életben. És nagyon sokáig, ki tudja meddig fog még visszatérni MINDEN VASÁRNAP DÉLUTÁN, az a vasárnap délután, amikor berohantam hozzá, és végig néztem a haláltusáját, a rángatózását, és a habzó száját. És pont úgy néztünk egymásra Diával, tanácstalanul, mint, amikor először fürösztöttük, vagy pelenkáztuk, hál’Istennek a pelenka nem kellett utána. Soha nem fogom elfelejteni, amikor hétfőn kérdezgette tőlünk: lehet, hogy megfogok én halni? És nem tudtam mit mondani neki. Olyan volt, mint egy gyerek, mint egy kislány. És még mindig úgy érzem, hogy ha hazamegyek, vagy a kórházba felmegyek a harmadikra, ott találom. Nem voltam a temetőbe halottak napja óta. Még a mécseseket sem szedtem le. Ki kellene menni, holnap lehet, kimegyek.
És lelkiismeret furdalásom van állandóan, hogy nekem nem is hiányzik az anyukám. Aztán összeszámolom. Ha százszor nem gondolok rá naponta, akkor egyszer sem. Most, amikor írok, az Ő fürdőköpenyében vagyok, még ki sem mostam… Amikor délben a kapormártást főztem, akkor is, mert azt is neki… és már nem sírom el magam váratlanul az utcán, vagy a buszon, amikor eszembe jut valami, vele, róla. Tavaly karácsonykor hogy örült a fülbevalónak… És hányszor fel akarom hívni… és hányszor gondolom azt, hogy na, majd ezt elmondom a Nagyinak…
De feketében vagy. – mondják. Azt gondolják, csak divatozok. – Meghalt az anyukám.-válaszolom. Éjjel azt álmodtam, hogy bordó nadrágkosztüm volt rajtam, és és csodálkoztam, hát hiszen én gyászolok! És már többször álmodtam vele, olyan volt, mint egy mozi… érdekes az emberi agy…
Végezetül annyit tudok mondani, hogy úgy halt meg, ahogy élt: méltósággal. nem volt pelenkás, teljesen észnél volt, és nem volt fájdalma. Az pedig, hogy ott voltunk mellette, és el tudott búcsúzni a szeretteitől, az volt a bónusz. És a könnyeim, amit eddig nem tudtam elsírni, most. ezen a szombat éjszakán… potyog a billentyűzetre. Úgy látszik, eddig bennem ragadt.
Szülinap 80. 2011. március 28. Meglepetésbuli.
Megértem az érzéseid. Nagyon jó, hogy ki tudod adni, írni magadból. Azt, hogy ez meddig van így, hogy a jó és a rossz egymás mellett halad, nem tudom…
Nekem is itt lóg az előszobafalon a kardigánja, amiben az utolsó este volt, és még nem mostam ki, mert nem. Csak néha kirázom.
Úgy igazán okosat nem tudok és nem is akarok tanácsolni.
Köszönöm, Bolesz.
Most jöttem meg Anyukámtól, aki ma 50 éve vesztette el első gyermekét. Azt hiszem, én nagyon szerencsés vagyok, mert nem éltem még át sem gyerek, sem Anyukám elvesztését. Ölellek!