Egy feeling és ez a dal jutott eszembe ma, amikor a virágok locsolásakor láttam, hogy mindkét Aloe Verám, amit Pé-től kaptam, tönkre ment. Pedig nagy szeretettel gondoztam őket, nem kivételeztem ugyan velük, de amikor rájuk néztem, mindig eszembe jutott az, akitől kaptam. Talán megérezték ők is a veszteséget? Belepusztultak a bánatba? Nem valószínű, ám mégis ezen gondolkodom. Ez egy jel, jel a felejtéshez.
Ez a két növény egész mostanáig boldogan sütkérezett a bágyadt téli napsütésben.
Mire van szükség a boldogság átéléséhez? Először is idegrendszerre. Valamennyi élőlény reagál a külső ingerekre, de csak azok válaszolnak bármilyen érzésszerűséggel, amelyek vagy törzsdúcokba, vagy központi idegrendszerbe szerveződő neuronokkal rendelkeznek. Például, egy fokföldi ibolya idegsejtek hiányában nem lesz képes értékelni a különbséget a hervadás és a virágzás között. Akkor lehet, hogy ezek sem Pé hiányába pusztultak bele.
Megkerestem a dalt a YouTube-on, meghallgattam, elérzékenyültem. Magyarnak lenni. Szerelmesnek lenni. Elhagyatottnak, és elveszettnek. szomorúnak, de ahogy a könnyek potyognak, és hallgatom e dalt, Tahi Tóth mélyről jövő őszinte vallomása megnyugtat- nem, nem, nem érdemes az életet igaz szerelem nélkül leélni, nem lehet és szabad belenyugodni az életbe, leélni anélkül, hogy át nem éljük ezt a mindent felforgató, elementáris és embert gyökereiben megváltoztató érzést.
Mindig, mindig, van a szívemben, akit szeretni fogok.
ÁMEN.