Vasárnap reggel alig, hogy beértem dolgozni, eccercsak megjelent Pé. Én annyira meglepődtem, hogy bármiféle reakcióm elmaradt. Csak néztem. Köszönt, kezembe nyomott egy reklámszatyorkát, majd távozott. Mi a kolléganőmmel csak néztünk… Majd Zsuzsi megszólalt: Ejnye, most akartam megkérdezni, hogy megkínálhatom-e egy kávéval, főorvos úr?
Nagyjából tudtam, mi lehet a szatyorban, kis idő múlva mégis megnéztem. Néhány apróságot találtam benne, ami nála volt, amúgy én soha nem próbáltam azt, hogy fokozatosan bebútorozni egy pasihoz, az nem az én stílusom. Van énnekem lakásom!
Azt hiszem, én nem értem a férfiakat, most ez neki miért volt fontos? Már hetek óta nála volt, ezzel akarta a szálat elvarrni? Én már teljesen lemondtam róla. Igen, Pé-ről is, meg az ezüstszürke bugyimról is, ami a többi körött a szatyorban volt található… Aztán találkoztam a bulis barátnőmmel, aki azt mondta, hogy Pé attól volt kiborulva, hogy egész idő alatt levegőnek néztem, nagyon fel volt indulva. Jó. hogy nem kaptam tőle még kettőt. Na mindegy ennyi volt a buli, és a hét vége, hát hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem zavarta meg a fejemet, de már múlik. Ennek a kapcsolatnak nincs perspektívája, és régebben is csak annyi volt, hogy drága Pé-t én kísérem a temetőbe, ami sanszos a köztünk lévő korkülönbség miatt /az Ő javára/. De abba sincs perspektíva, mert én nem örökölhettem volna. Na. Pá, pá. Itt a vége, fuss el véle.
Jó végszó! Kellett ez a buli, hogy a pont meglegyen a végére.
:):)